Köszönöm a szót, Elnök Asszony!
Tisztelt Országgyűlés, Hölgyeim és Uraim, tisztelt Honfitársaim a televíziók előtt és a rádiók mellett!
Erős és büszke Magyarországot szeretnénk. Ez mindegyikőnk vágya. Erőset, amelynek erejét polgárai tehetsége, szorgalma, vállalkozó kedve és képessége adja egy olyan nyitott világban, amely képes arra, hogy meghallja milliók szavát határon belül és határon kívül. Egy olyan nyitott világban, amely képes arra, hogy a XXI. század új realitásai között együttműködjön a globális világgal. Igen, büszke Magyarországot szeretnénk. Olyan országot, amelynek büszkeségét történelmi-nemzeti teljesítménye, kultúrája, nyelvének történelme adja. Azonban nem elégszik meg ennyivel, hanem azt mondja, hogy büszkeségének a mában rejlő igazi gyökere az a teljesítmény, amellyel mi itt és most rendelkezünk. Ennek eredményét majd az utókorra hagyjuk, azt üzenve, hogy élt itt sok korosztály olyan teljesítményben, amely egy jobb jövőt teremtett gyermekeink és unokáink számára.
Eddig nyilvánvalóan nincsen vita közöttünk, sem a parlament különböző felei között, sem pedig valamennyi jóakaratú magyar ember között. Hiszen mi más lehetne a végcél. Erős, sikeres ország, amely büszke polgáraira és büszke teljesítményére. Nyilván abban áll a vita, hogy hogyan lehet ezt megtenni és mi a mérce. Hiszen ha célokat tűzünk ki magunk elé, akkor mihez mérjük önmagunk teljesítményét? Mi a viszonyítási pont? 1989-90-ben Magyarország számára a szabad és demokratikus világ volt a viszonyítási pont. Ha egyszerűen fogalmaztuk meg, akkor azt mondtuk, hogy a fejlett Nyugat. A fejlett Nyugat szabad és demokratikus, versengő világához képest fogalmaztuk meg a céljainkat és próbáltuk meg berendezni az új Magyarországot. A rendszerváltás erői, a színes, sokfajta erő bölcsen és okosan úgy döntött, hogy Magyarország a világ legfejlettebb régióihoz kíván csatlakozni, berendezkedését pedig a fejlett Nyugat mintáit tanulmányozva, abból levezetve fogja megteremteni.
2006-ra mintha megváltozott volna ez a viszonyítási pont. Magyarország mintha elveszítette volna ezt a külső viszonyítási pontot. Egyre inkább a magyar közélet és a magyar politika belső megosztottságára reflektáló és belül pörlekedő világgá vált, ahol elhomályosult az az észlelés és értékelés, hogy merre halad a világ, mi a helyünk ebben nekünk, magyaroknak és mi lehet a szerepünk. Miben kívánunk alkalmazkodni és miben változtatni. Kik is vagyunk mi ebben az új globális világban. Magyarország tekintetét és a magyar közélet legfontosabb szereplőinek figyelmét a változó világ új realitásai helyett a belső viták kötötték le. A rendszerváltástól távolodva nem az vált a politikai közbeszéd meghatározó elemévé, hogy merre mozog a világ körülöttünk Délkelet-Ázsiától Észak-Amerikáig, hogyan változott meg az utolsó 15 évben körülöttünk szinte minden, és Magyarország ebben az új világban hogyan lehet sikeres, hogyan lehet a legjobbak között. Ahogy ma olvassuk az újságot, nézzük a televíziót, egyre inkább arról szólnak a történetek, hogy egyik pártvezető mit mond a másiknak, az egyik párt a harmadiknak, hogyan reflektálunk mi egymásra. Ezek a viták az esetek túlnyomó többségében a belső dolgainkról szólnak, sokszor figyelmen kívül hagyva, hogy a világ halad és verseng, nem egy esetben akár a mi rovásunkra is érvényesíteni kívánja a saját akaratát. Milyen is lett ez a világ? Nyilván csak azt tudom ajánlani Magyarországnak, hogy merjen változtatni és visszatérni a rendszerváltás nemes hagyományához. Merje újra kitűzni maga elé azt a célt, hogy teljesítményét a világban kívánja megmérni, hogy nem lehet más nemzeti cél, mint jónak, bizonyos ügyekben a legjobbnak lenni. Hogy az igazi patrióta politika az, hogy ebben a nagy, globális versengésben, a verseny és az együttműködés kusza világában mi magyarok nem csupán megálljuk a helyünket, de a legjobbak közé fogunk tartozni.
De milyen is ez a világ? Az elmúlt 15 évben kisebb lett. Nyilván nem geológiai értelemben, hanem társadalmi, gazdasági, politikai, kulturális értelemben. És ahogy mostanában egy nagyon sikeres könyv címe is mondja: laposabb. Olyan lett a világ, ahol sokkal inkább egymás mellé kerülnek teljesítmények. Minden korábbinál élesebb, kitapinthatóbb és globálisabb lett a gazdasági és a kulturális verseny. Régiók és kultúrák együttműködése, illetve versengése határozza meg ma a globális létezést. Három nagy gazdasági és kulturális erőcentrum alakítja leginkább a világ sorsát: Észak-Amerika, Európa, és a széles értelemben vett Ázsia, Délkelet-Ázsia. Ugyanakkor komoly kihívás érkezik az újfajta baloldali politikát egyre inkább magáévá tevő Dél-Amerikából. És látjuk, hogy újfajta kihívások vannak társadalmi és természeti értelemben is: beszélhetünk a globális terrorizmusról, a biztonsági kihívásról vagy éppenséggel a globális felmelegedés ezernyi problémájáról. Mára teljesen nyilvánvalóvá és biztossá vált, hogy a verseny az, ami befolyásolja a világképet. Verseny a kultúrák, verseny a gazdasági teljesítmények között. Verseny a politikai teljesítmény között is. Magyarország a versengő világ egyik legfejlettebb régiójának részeként létezik. Az a kérdés, hogy Magyarország képes-e a maga javára fordítani ennek az új világnak az új szabályait és az új tendenciáit, vagy megpróbál elmenekülni ezek elől. Milyen mindeközben Magyarország? A legegyszerűbb válasz az, hogy rendkívül sokarcú. Van egy rendkívül nagy történelmi teljesítménye, nyilvánvalóan ez marad meg leginkább ebből a korból: 1989 és 2004 között a nagy rendszerváltás időszaka, a 15 éves hosszú évtized, a nemzeti progresszió szükségszerű és elkerülhetetlen nagy beköszöntése. A szociális piacgazdaság és a parlamentáris demokrácia megteremtésével, az európai és atlanti együttműködés új kereteinek megalkotásával. Ez egy időtálló, versenyképes keret. De az is világos, hogy ezt a keretet meglehetősen ellentmondásosan sikerült berendezni. Az össznemzeti siker mögött, amelyről biztosan megemlékeznek majd a történelemkönyvek, nagyon sokféle egyéni küszködés és küzdelem van. Miközben a közösség maga sikeres volt az elmúlt 15 évben, e mögött a siker mögött már rendkívül változatos emberi sorsok vannak. Sikeres családok és bezáródó életlehetőségek. Ragyogó gazdasági, kulturális és sportteljesítmények, világraszóló tudományos sikerek és elveszni látszó lehetőségek. Gyarapodó városok, időnként lemaradó vidék és sáros utakkal jellemezhető távoli falvak. Minden van Magyarországon.
Beköszönt egy modern, nyitott világ, amely alig-alig különbözik a tőlünk pár száz kilométerre, nyugatra levő sokkal fejlettebb világtól, de bizony itt van a lemaradás és az elveszett lehetőségek sora is. Hogyan lehet ebben a világban rendet teremteni? Mi az igazi kihívás? A nagy nehézséget az okozza, hogy egyik oldalról látjuk, hogyan diktálja a versenyt a világ, ez elől nem lehet kitérni. Másik oldalról pedig az emberek féltik a korábban megvolt és mára elveszettnek hitt biztonságukat. Verseny és/vagy biztonság? - teszik fel sokan a kérdést. A biztonság alatt nem egyszer a változatlanság biztonságát értve. Miközben szinte minden változik körülöttünk, úgy megőrizni a biztonságot, hogy a határainknál megállítjuk az időt és a változást - ez nem fog menni. Magyarország az elmúlt években egyre inkább ebben a dilemmában vergődik. Az egymással is versengő politikai felek nem egy esetben éppen azt vetik egymás szemére, az egyik a másiknak azt mondja, hogy "mert te azt hiszed, hogy a verseny mindent meg fog oldani, mert te nem vagy képes megvédeni a magyar érdeket". A másik pedig azt mondja: "ugyan kérem, ha csak védekezel, akkor el fogsz bukni. Aki védekezik, alulmarad". Az az igazi nagy szintézis, hogyan lehet együttesen ajánlani a biztonságot és a versenyt. Magyarországnak ebben van a legnagyobb adóssága. Nem egy esetben egyoldalúak a megfogalmazások. Nem egy esetben hiányzik a konkrét válasz arra, hogyan érvényesíthetőek az erős gazdaság és az igazságos társadalom együttes céljai. Nem kétséges, hogy új egyensúlyt kell teremteni annak érdekében, hogy Magyarország ne egy bezárkózó, a világnak hátat mutató ország legyen, amely úgy gondolja, hogy úgy semmiképpen nem lehet sikeres, ha bezárkózik a maga pörlekedő, helyenként befelé forduló világába. Úgy nem lehet sikeres, ha azt hiszi, hogy kirekesztheti Magyarországról a világ új igazságait. De úgy igen, ha felkészül arra, hogy megvívja a maga küzdelmét, és segít abban, hogy mindegyikőnk - valamennyi magyar polgár és családjaik, egyetemeink és vállalataink, intézményeink - ebben a küzdelemben és ebben a versenyben sikeresen helyt állhassanak. Magyarország ahelyett, hogy helyenként alkalmazkodva, helyenként pedig változtatva bátran megpróbálta volna alakítani az új realitásokat, egyre inkább befelé fordult, lelassult, társadalmi és gazdasági struktúrája megmerevedett, nem egy esetben önmaga vitáiba gabalyodott.
Meg kell mozdítani az országot. Ki kell mozdítani az önmagukban és önmagukért való viták hosszú sorából. Nem lehet más célja az Új Magyarország programját kínálóknak, minthogy olyan országot teremtsenek, amelyben nyugatias életviszonyok között élhetünk. Mondom ezt nyugodtan - ehhez ma már semmilyenfajta bátorság nem kell. Igen, ha úgy tetszik, polgári Magyarországot kell teremteni. A polgári Magyarország viszont arról szól, hogy magyarok milliói fel vannak vértezve azokkal a képességekkel, amelyekkel meg tudják állni a versenyben a helyüket. Szabadok és autonómok, de a szabadsághoz felelősség is társul. A modern tudás birtokában vannak. Nem alávetettek, nem félnek megküzdeni az igazukért, bátor és demokratikus viszonyok veszik őket körül. Igen, képesek integrálódni a modern világban. Nem visszafelé, hanem előre néznek. A magánkezdeményezéseknek és a piacnak, a sikernek újra visszaadjuk a maga értelmét és hitelét. Jó minőségű munkahelyeket teremtünk. Megváltozik a képzés, amely sokkal inkább képességeket, nem egyszerűen csak tudást ad. Az alkalmazkodás képességével ruház fel mindenkit, hogy egész életében változhasson együtt a világgal; nem lezárja, hanem kinyitja a folyamatokat. Ehhez modern iskolarendszert, szakképzést teremtünk. Igazságos és hatékony szociális rendszert, széles értelemben vett szociális rendszert teremtünk. Ennek érdekében szolgáló, szolgáltató és befektető államot hozunk létre. Nem lehet más a cél: nyugatias, polgári Magyarországot teremteni egy erős patrióta politikával, amelynek egyetlen egy igazi fundamentuma van: versenyképessé tenni a nemzetet, az országot, mint egészet. Versenyképessé tenni mindenkit, minden polgárt, minden családot, minden vállalkozást. Óvni és gyarapítani nemzeti kincsünket és kultúránkat. És együtt maradni, azt tudomásul venni, hogy nem egyéni küzdelmeink vannak, hanem létezik a nemzeti közösség, amely nem egyszerűen történelmi és kulturális közösség, hanem a mai napon is létező szociális és gazdasági közösség is. Mert ha a nemzet egyszerre mind a három: kulturális-történelmi közösség, szociális és gazdasági közösség, és elfogadjuk, hogy e tekintetben is van feladatunk, hogy így együtt versenyképessé és összetartóvá tegyük, akkor Magyarország sikeres lesz. De ehhez új egyensúlyt kell teremteni múlt és jövő, nemzet és köztársaság, egyéni és közfelelősség között. Az új egyensúly nem a változatlanság egyensúlya, hanem a folyamatos változás egyensúlya. Nem arról szól Magyarország, hogy hol elindulunk, hol megállunk, sok év változatlanságát hirtelen nagy reformkorszakok váltják fel. A reformok arról szólnak, hogy Magyarország elfogadja azt, hogy a világgal együtt kell változnia. Sőt, ha ügyes, akkor még gyorsabban és okosabban változik, mint a világ, és egy-egy ponton akár megpróbál változtatni a világon. Ez igen, ez nemzeti program. Ez az, amiért érdemes megküzdeni, ez az, amivel Magyarországot erőssé és sikeressé lehet tenni. Ami történelmileg előttünk áll, az a magyar történelem legintenzívebb, társadalmi, gazdasági modernizációt szolgáló befektetési és beruházási programja. Olyan program, amely nem csupán az elmúlt évtizedek demokratikus körülményei között nem volt, de még soha a magyar történelemben nem volt. Az Új Magyarország programja az, hogy megváltoztassuk a magyar viszonyokat, hogy megváltoztassuk a hétköznapi életet. 2007-től évente átlagosan ezer milliárd forintot fogunk közforrásból arra költeni és abba beruházni, hogy hétköznapi viszonyaink megváltozzanak. Ezer milliárd forintot. Minden magyar állampolgárra százezer forintnyi befektetés jut majd európai és nemzeti közforrásból. Ezt ki fogja egészíteni egy ugyanekkora, magántőkéből, hazai és külföldi tőkéből származó forrás. Ez a fejlesztési forrástömeg - jól tudjuk, annak idején megtanították nekünk az egyetemen-, érdemben meghaladja a XIX-XX. század fordulójának nagy gazdasági- és társadalom-átalakítását finanszírozó programok volumenét. Ez a közforrás-tömeg nagyobb, mint az elmúlt másfél évtizedben Magyarországra jött magán-működőtőke. Magyarország olyan országátalakító programról dönthet most, amelynek még csak a közelében sem volt az elmúlt években vagy évtizedekben. Az az igazi nagy kérdés, hogy át tudjuk-e alakítani az országot. Nyugodt, nyitott, nyugatias országgá tudjuk-e tenni, fölhasználva a soha korábban meg nem volt lehetőségeket. Nem egyszerűen utakat építve, hanem emberi viszonyokat átalakítva. Kultúrát és magatartásmódot. Tudunk-e teremteni egy új Magyarországot úgy, hogy nem elköltjük a pénzt, hanem beruházzuk a jövőbe. Ennek a forrásnak a felhasználásával európai értelemben is versenyképes, intenzív tudásközpontok jönnek létre a városainkban, Szegedtől Pécsen át, Debrecentől Miskolcig, vagy éppen Győrig. De mindjárt ott van mellettük akár Székesfehérvár, akár Veszprém, akár Szombathely, vagy akár Nyíregyháza. Új minőségű kapcsolat tud létrejönni falu és város között, összekapaszkodva kistérségben és régióban. Kinyitva a falvak sokaságát, közlekedést és utat teremtve. Az út nem egyszerűen csak egy betoncsík, az út a munka lehetősége. A munka a kitörés lehetősége. Az iskolába járásnak a lehetősége. Elfelejteni azt, hogy nylon szatyorban még egy pár cipőt kell vinni, hogy ha az ember kijutott a sáros mellékutcákból, akkor tiszta cipőben mehessen dolgozni és tanulni. Hogy létrejöjjön egy új szolgáltató Magyarország. Posztmodern után a modern kormány Magyarországa, amelyben Magyarország üzleti, logisztikai központ, vagy éppen idegenforgalmi központja ennek a régiónak. Ahol viruló kis- és középvállalkozások sokasága válik versenyképessé munkát adva és egy új közös kultúrát elsajátítva. Új iparágak jelennek meg, amelyek átalakítják a vidéket és átalakítják a mezőgazdaságot is. Bioenergia-termelésben Magyarország Európa egyik legjobbja tud lenni. A mezőgazdaság átalakul környezetgazdasággá, részben tájvédelemmé is. Ez átalakítja a falvakat. Megújulnak teljes közlekedési rendszerek. Nem egyszerűen csak utakat építünk, hanem a vasúti és a közúti közlekedés integrációjával az embereket a mainál jobban szolgáló közlekedés lesz. Átfogó térségi és kistérségi programok indulnak, csökkentve a különbséget vidék és város között. Soktucatnyi kistérség elindulhat végre a lemaradásból és a leszakadásból a fölkapaszkodás felé. Bátran és okosan több forrást, több fejlesztési lehetőséget engedni Békésnek, Biharnak. Átfogó programokat indítani a Duna és a Tisza mentén, vagy épp a Balaton környékén. Közben országos programok is elindulnak, hogy legyen egy modern, korszerű egészségügyi és oktatási rendszerünk. Városközpontok alakulnak át és lakótelepek újulnak meg. Közben fölszámoljuk 15-20 év iszonytató környezetszennyezési gondjainak sokaságát. Jó minőségű ivóvize lesz a Dél-Alföld sok száz falvának. Minden egyes magyar településen megteremtődik a szélessávú internet-hozzáférés lehetősége.
Magyarországnak soha a történelemben nem volt ilyen fejlesztési programja. Ha van kihívás, akkor az az, hogy ezzel hogyan fogunk élni. Vitatkozhatunk mi egymással Hölgyeim és Uraim, hogy ki mit nyilatkozott valamelyik újságnak. Nyilatkozhatunk mi arról, hogy kié inkább a magyar történelem öröksége. Vitatkozhatunk mi arról, hogy vajon ki a demokratább és ki a modernebb. Azt gondolom, hogy Magyarországot ma elsősorban az kell, hogy érdekelje, hogy képes-e élni ezzel a történelmi eséllyel az ország. Képes-e átalakítani a hétköznapi életviszonyokat, hogy ne legyen bántóan nagy a különbség akkor, amikor átlépjük - mondjuk - Magyarország nyugati határát, azt mondva, hogy mi is érünk annyit, mint bárki, aki tőlünk nyugatra él. Mi is megérdemeljük, hogy hétköznapi életviszonyaink olyanok legyenek. Ez a program arról szól, hogy ezt meg lehet csinálni. Nemcsak elköltjük a pénzt, hanem beruházunk. Ebben a programban ráadásul ki fog alakulni a magyar kis- és középvállalkozások széles világára épülő modern ipari és szolgáltatási világ. Mert azt akarjuk, hogy ebből az intenzív beruházásból döntően a magyar nemzeti ipar és gazdaság erősödjön meg. Ehhez okos piacszabályozás, helyenként okos piacvédelem, és a korábbinál lényegesen hatékonyabb és bátrabb fogyasztóvédelem is kell.
Igen, ehhez valóságos országreformra van szükség. Országreformra, hogy ez ne elveszett, hanem valóságos lehetőség legyen, a szabadság és a felelősség összekapcsolása. A partnerség és együttműködés kultúrájának megteremtése a politikában és a közéletben is. Annak elfogadása, hogy Magyarországot nekünk, mindannyiunknak kell formálnunk. El lehet fogadni azt, hogy van egy közös történelmi, politikai múltunk, amelyben lehet megengedően fogalmazni és közös örökségünket közösen birtokba venni. Nem zárkózhatunk be csak saját politikai örökségünkbe, és nem kell fölszisszenni akkor, ha azt mondják jobboldali barátaink, hogy éppen Apor Vilmosban vagy Prohászka Ottokárban látnak olyan örökséget, amelyet ápolni kell. Igen, nagyon jó, még ha vannak vitatható részei és fordítva. Engedni, hogy a baloldal tisztelje Kéthly Annát, vagy becsben tartsa a nemzeti liberálisok történelmi örökségét Deáktól Eötvösig. És tiszteletben tartani a rendszerváltás sokszínű örökségét Göncztől Antallig. Ha végre tudunk nyitott mondatokban fogalmazni, és nem arról vitázunk, hogy melyikünké a múlt. A múltunk közös. A múltnak legalább azt a darabkáját engedjük közösnek megmaradni, ami vállalható. A XX. századnak szinte mindene vitatható, bonyolult és összetett volt ez a XX. század. De mi lenne, ha elfogadnánk, hogy nagyon sok olyan eleme van, amelyet bal- és jobboldal, még ha nem is a saját örökségének tekint, de olyan nemzeti örökség részeként tisztel, amely összeköt bennünket és nem szétválaszt.
Haladás, vagy maradás? Igen, ez a kérdés. Merünk-e elindulni és az új világ robogó vonatára fölülni. Merjük-e alkalmassá tenni az államot, hogy ennek a szerepnek megfeleljen. Azt mondjuk, ahhoz, hogy ezzel a lehetőséggel élni tudjunk, ahhoz át kell alakítani az államszervezetet. Át kell alakítani az oktatás, a képzés, a szociális rendszer, a munka világának sok ügyét, az egészségügy rendszerét, és át kell alakítani az állam pénzügyi, gazdálkodási rendszerének sok-sok elemét. Sok a dolgunk ahhoz, hogy az állam ne teher legyen, hanem szolgáljon bennünket. Igen. Az állam az adófizetők pénzéből él. Ha pedig abból él, akkor azzal hatékonyan kell bánnia. Kevesebből többet kell nyújtania. Több felelősség, kevesebb privilégium. Igen, magunkon kell kezdeni. Igen, legyen kisebb a parlament. Fogadjuk el az ellenzék javaslatát, hogy 200 fős legyen. Legyen 200. Tegyük hozzá, hogy legyen egyfordulós a választás és legyen vegyes választási rendszer. Ezt meg fogadják el ők, és meg tudunk egyezni nagyon gyorsan. Igen, legyen kevesebb önkormányzati képviselő. Fogjuk vissza a tiszteletdíjakat. Legyen ellenőrzött a költségtérítés. Legyenek erősek az önkormányzatok, de működjenek együtt, tartsanak fenn közös intézményeket. Tartsanak fenn közös igazgatást. Az állam egyre inkább vigye közelebb a funkcióját az emberekhez és regionalizálja feladatainak sokaságát. Szervezzük meg regionálisan az életünket. Nagyon biztató az önkormányzati szövetségek tegnapi támogató megállapodása. Hétből hatan aláírták azt a nyilatkozatot, hogy támogatják a regionalizálást. Szervezzük meg a rendőrséget és az APEH-et is regionális alapon. 2009-ben tartsuk meg az első regionális önkormányzati választásokat. Igen, legyen karcsúbb az igazgatás. Az államtitkárok számát összességében csaknem megfelezzük. A volt helyettes államtitkároknak megfelelő szak-államtitkárok számát csaknem megfelezzük, a régi létszám 54 százaléka marad. Igaz ez a főosztályvezetőkre is. A központi igazgatásban engedélyezett létszám 2006. eleje és 2007. eleje között több mint 23 százalékkal fog csökkenni. A 8000 fős központi igazgatási létszám több mint 1500-al csökken. Közben tegyük átláthatóvá a pártfinanszírozást. Azokat a normákat, amelyeket mi szabunk, úgy kényszerítsük ki, hogy mi magunk betartjuk azokat. Igen, ehhez alakítsuk át a kormányzati struktúrát az együttműködés, a koordináció, a nagyobb hatékonyság jegyében. Adjunk több jogot a parlamentnek, adjunk több jogot az ellenzéknek, ellenőrizze a kormányt, vegyen részt az ország irányításán a parlament keretei között. Szakítva a korábbi nem jó hagyományokkal, a miniszterelnök valamennyi, az ország egészét érintő interpellációra válaszoljon maga személyesen. Nem volt gyakorlat az elmúlt ciklusokban. Én magam is az előző másfél évben összesen talán egy interpellációra válaszoltam. Elődeim meg legfeljebb egyre vagy kettőre négy év alatt.
Folytassuk a konzultációt. Az új kormány megalakulását megelőzően még vasárnap délután kezdjenek el tárgyalásokat a parlamenti pártok. A megalakuló új kormány leendő miniszterelnökeként arra hívom mind az öt parlamenti párt képviselőjét, hogy a közigazgatás, önkormányzati világ, az államigazgatás átalakításának fontos kétharmados ügyeiben vasárnap délután, még az első kormányülés előtt folytassunk új tárgyalásokat.
Alakítsuk át, tegyük versenyképesebbé a tudomány, az oktatás, a kultúra, az egészségügy, a szociális ellátás világát. Bátorítsuk a tudomány képviselőit, hogy újítsák meg a maguk intézményrendszerét. Egyre inkább tegyék arra alkalmassá, hogy a magyar tudomány versenyképes teljesítményt nyújtva fölzárkózzon a világ leggyorsabban haladó nemzetei közé. Őrizzük meg és fejlesszük iskoláinkat. Őrizzük meg és fejlesszük a kis falvak első négy osztályát, mert az iskola több mint egyszerűen az oktatásügy része. Az iskola a helyi közösség összetartó ereje. Folytassuk azt a reformot, amit elkezdtünk a felsőoktatásban és a közoktatásban, de úgy, hogy legyen erőnk nyugalmat is teremteni.
Alakítsuk át az egészségügyet, hogy több legyen a magánfelelősség. Mert az nem létezik, hogy az egészség magánjószág, de hogyha az elvész, akkor annak gyógyítása már közfelelősség. Ezt újra össze kell kapcsolni, mert nem lehet sem magán-, sem közpréda. Igen, 15 év után visszatérünk oda, amit Antall József kormánya egy országgyűlési határozatban kimondott: az alapokig meg kell reformálni az egészségügyet. Kiszámítható viszonyokat, szolgáltató, értünk működő egészségügyet kell teremteni, ahol egészséges ember, beteg, és az ott dolgozók egyaránt úgy látják, hogy az őket szolgáló rendszernek a részei.
Vegyük fel a kesztyűt, indítsunk nemzeti programot a gyermekszegénység csökkentésére és leküzdésére. Egyetértek azzal, hogy bántó, hogy százezrek, vagy akár milliónyian is élnek hihetetlen, embert próbáló hétköznapi viszonyok között. Olyan programot kívánunk benyújtani a parlamentnek, amely a következő 3-4 évre kézzel fogható, számonkérhető, konkrét kormányzati intézkedések sokaságát fogja annak érdekében mozgósítani, hogy érzékelhető legyen a gyermekszegénység mélységének és szélességének csökkenése.
Csináljunk új munkáspolitikát. Nem lehet demokratikusan nyugodt az az ország, amelyikben naponta látni, hogy megsértik a munkásemberek jogait és nap mint nap nő a kiszolgáltatottság. Alakítsuk át a munka törvénykönyvét ennek megfelelően. A munkásképviseletek és szakszervezetek ezzel kapcsolatos jogait szélesítsük és lássuk el garanciákkal. És közben pedig mondjuk azt, hogy alkalmassá tesszük az egész közalkalmazotti világot egy sokkal rugalmasabb, teljesítményközpontú és szolgáltató központú munkára. Mert az emberek sokat változtak. Most a közszféra világát is ehhez kell igazítani. Ha az emberek 15 év alatt sokat változtak, tudunk mi is sokat változni. Be fogjuk bizonyítani, hogy az állam nem teher az emberek nyakán, hanem segítő partner.
Harmadsorban igen, hozzá kell nyúlni pénzügyeinkhez is, az állam gazdálkodásához. Hozzá kell nyúlni, mert mi tagadás, az állam gazdálkodásában éppen az egyensúly hiánya veszélyezteti azt a programot, miszerint Magyarország legfontosabb stratégiai célja egy új, modern, fejlett, nyugatias világot teremteni. De itt nem egyszerűen egyensúlyteremtésről van szó. Az egyensúlyteremtés követelményét össze kellett illeszteni az országreform lehetőségével. A szükséget a lehetőséggel.
Mondtam már pár mondatot ebben a házban, és azt ellenzéki oldalról némi felzúdulás is követte. Ezért most fordítva kezdem ugyanazt az érvelést. Elején mondom el azt, amit akkor a gondolatsor végén mondtam. Számomra nem kétséges, hogy a magyar gazdaság egyensúlyi problémáiért a többségi felelősséget nyilvánvalóan az előző kormány viseli. Ez nem kérdés. Ez attól függetlenül igaz, hogy az egyensúly megbomlásának folyamata az előző kormány hivatalba lépése előtt kezdődik, amikor Magyarországon elindult a korábbi időszak gazdasági- és társadalompolitikájával való szakítás, és egyre többet és többet próbált magára vállalni az állam. Egyébként nyilvánvalóan, túlnyomó többségben szociálisan indokolható okokból. Az elmúlt hat év története nagyjából úgy írható le e tekintetben, hogy 2001-ben elindult a köztisztviselők 50 százalékos béremelése. Majd ugyanakkor elindult az a lakástámogatási rendszer, amely mára a 2002-esnek a négyszeresét jelenti a költségvetésben, az akkori 60 milliárd helyett mostanra 240 milliárdot. Mi kétségtelenül folytattuk ezt a gyakorlatot 2002 után. Azt mondtuk, ha Orbán Viktor a köztisztviselőknek 50 százalékkal emelt, akkor mi is vagyunk olyan legények a gáton, mi meg a közalkalmazottaknak emelünk 50 százalékkal. Ha az Orbán-kormány a lakástámogatás rendszerét nyitotta ki, és többszörösére növelte az állami támogatás potenciáját, akkor mi a nyugdíjasok felé fogunk nyitni. Négy nagy szociális döntés volt 2001-2003. között. A köztisztviselők 50 százalékos béremelése az Orbán-kormányhoz kötődik. A lakástámogatási rendszerben az állami szerepvállalás többszörösére növelése az Orbán-kormányhoz kötődik. Mi ebből elkezdtünk visszavenni. A közalkalmazottak 50 százalékos béremelése hozzánk kötődik. A 13. havi nyugdíj bevezetése és nagyon sok nyugdíjkorrekciós lépés hozzánk kötődik. Majd elindult egy erős építkezés és modernizáció, döntően autópályákkal. És valóban, az állam egyre többet és többet vállalt magára szociálisan és modernizációs szempontból indokoltan, költségvetési - és csak költségvetési - szempontot tekintve talán némi romantikus ideáktól is vezetve. A magyar gazdaságpolitikát a szociális romanticizmus attitűdje hatotta át.
Azt gondoltuk, hogy ami szükséges, az feltétlenül lehetséges. És nem azért nem lehetett ebben az elmúlt hat évben egyik éjszakáról a másikra hirtelen csak kiigazítani, mert nem volt meg hozzá a bátorság, hanem mert ez így önmagában nem lett volna több, mint a költségvetési tételek megkurtítása. És nem lehet azt mondani az embereknek, hogy kérem szépen, tessék, itt van. Ennél több kell. Tudniillik soha nem könyvelők tettek egyetlen egy vállalatot sem versenyképessé és sikeressé. Átírni a költségvetési tételeket, az nem nehéz. Arra a pillanatra kellett várni, amíg Magyarország megérti, hogy gazdaságpolitikai és társadalompolitikai fordulatra van szükség. Arra a pillanatra kellett várni, amikor összekapcsolódhat az országreform a pénzügyi, államháztartási egyensúlyteremtés lehetőségével. Ez a pillanat ezzel a kormányváltással jött el. Ez a pillanat itt van. Ez az a pillanat, amikor - miközben nyilvánvalóan sok száz milliárd forintot kell az államnak saját költségvetésében a mai tendenciákhoz képest megtakarítania - ezt olyankor tudja megtenni, amikor ezermilliárd jön kívülről a magyar gazdaságba. Vagyis az állam működésének átalakítása az egyik oldalon a spórolás, a másik oldalon kiegészül a fejlesztési lehetőségek soha korábban nem látott bőségével. Ilymódon amit csinálunk, az nem kiigazítás, hanem egy olyan országreform, amelynek az állam működésének átalakításával és a pénzügyi egyensúly kialakításával teremtjük meg a feltételeit.
Nem titkolom, ahhoz, hogy ezt meg tudjuk tenni, már az idén is hozzá kell nyúlni a költségvetéshez. Ha találós kérdést szeretnék föltenni, akkor azt mondanám, hogy tudják-e, hogy a magyar költségvetési politikában mit is jelent a bűvös nyolcas szám, de nincs itt a találós kérdések ideje. A magyar költségvetés hiánya minden választási évben majdnem kereken nyolc százalék volt. 94-ben is, 98-ban is és 2002-ben is. Idén annyival rosszabb a helyzet, hogy még ennél a nyolcnál is több lenne, ha a kormány mindjárt hivatalba lépését követően nem hozna olyan lépéseket, amelyek megtétele után nagyjából nyolc százalék körül lesz a költségvetés, az államháztartás idei konszolidált és összevont hiánya. Mit mutat ez? Azt mutatja, hogy a költségvetési ciklikusság mélyen kódolt a magyar gazdasági, politikai rendszerben, hogy újra és újra kikényszeríti a működés. Újra és újra jelentős költségvetési hiánnyal kell megküzdenie az országnak, és ez azért van így, mert a rendszerváltást követően nem történt meg az állam reformja. Azért van ez így, mert az állam automatikusan kikényszeríti magának azt, ami a jelenlegi működésben is jár. Nem azért kell államreformot csinálni, mert az új szociálliberális kormány, vagy annak miniszterelnöke túlmozgásos, hanem azért, mert ha ezt nem tesszük meg, akkor négy év múlva újra nyolc százalék lesz a hiány, meg újra nyolc százalék lesz a hiány, meg újra nyolc százalék lesz a hiány. A nyolc százalékos hiányt pedig természetesen, mint minden négy évben, most is hitelből finanszírozzuk. Azaz, ha azt akarjuk, hogy végre véget vessünk ennek a rendszerváltás óta tartó folyamatnak, a húzd meg, ereszd meg ciklikus folyamatának, akkor mélyen be kell avatkozni az állam és a nagy állami rendszerek működésébe. Akkor a terhet jelentő államból szolgáltató, fejlesztő és beruházó államot kell tenni.
Tegnap késő este és ma hajnalban áttanulmányoztam a legnagyobb ellenzéki párt Fehér könyvnek hívott összefoglaló, értékelő dokumentumát. Okos hozzájárulás ahhoz, hogy tisztán lássunk. Bár ahhoz képest, amit korábban a legnagyobb ellenzéki párt mondott négy éven keresztül, miszerint holnapután pénzügyi válságban van az ország, ez egy egészen mérsékelt elemzés és értelmezés. Ez a könyv kritika és önkritika is egyben. Kritikája a jelenlegi helyzetnek, és ha jól értem, akkor önkritika abban a tekintetben, hogy jól látszik belőle: ha ez a helyzet, akkor az a választási program, amelyet a legnagyobb ellenzéki párt a legnagyobb vehemenciával az állami szerepvállalás soha korábban nem látott kiszélesítéseként ajánlott az országnak, akkor az nyilvánvalóan - hogy is mondjam - annak a gazdasági romanticizmusnak a folytatása, amelyet egyébként éppen ő kezdett el 2000-ben. Ezt nem lehet csinálni. Ezzel együtt a könyvet méltányosan értékelőnek gondolom, és egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy az a diagnózis, ami a könyvben szerepel, nagyobb részt helyes. A terápiában pedig nagyjából az a helyes, amit mi itt mondunk, és nem az, amit a legnagyobb ellenzéki párt ajánlott az országnak, miszerint további állami költekezéssel fogjuk majd megállítani az egyensúlyromlást. Ez első hallásra nagyon, második hallásra pedig még inkább rossz programnak tűnik.
Hogyan kell ezt megteremteni? Be kell vallanom, elsősorban úgy, hogy csökkentjük az állam működési kiadásait. A következő évre, mint egészre vetítve ez több száz milliárd forintot fog jelenteni. Több száz milliárdot. És növeljük az állam bevételeit. Ez is több száz milliárdot fog jelenteni. A változatlan trendekhez képest, ha nem nyúlnánk hozzá a folyamatokhoz, tehát ahhoz képest a következő évben az állam közel ezermilliárd forinttal kevesebbet fog költeni. Ennyivel több mozgásteret fog hagyni. Nem kétséges, hogy ez jelentős átalakítást igényel. Akkor, amikor azt mondjuk, hogy kevesebbet költünk, akkor természetesen az állam hagyományos működési kiadásaira is gondolunk. De gondolunk olyanokra is, amelyek példának okáért egy sehova nem vezető politikai csapdaállítás következményeként előállt helyzetből fakadnak Magyarországon. Mint akik semmit nem vesznek észre a világból, az elmúlt négy évben egymást is revolverezve azon versengtünk, hogy ki tud nagyobb butaságot mondani, mondjuk gázáremelés kérdésében. Két számot mondanék összesen. 2002-höz képest a nemzetközi piacokon az olaj ára nagyjából megháromszorozódott. 2002-ben 25 dollár körül volt, most meghaladja a 70-et. Eközben Magyarországon a gáz ára 25 százalékkal emelkedett. Hol a különbség? Háromszorosára emelkedő világpiaci árak és összességében csak egynegyedével emelkedő hazai fogyasztói árak. Ma a költségvetésben százmilliárdos nagyságrendű az az ártámogatás, ami arra megy el, hogy szinte minden határon túl tompítsuk és óvjuk valamennyi magyar fogyasztót az olajárak nemzetközi változásától. Nagyon helyes, ha az állam piacszabályozással és árszabályozással nem engedi, hogy a világpiac hektikus mozgása minden ponton túl a fogyasztókat rángassa. Ez helyes törekvés. De képtelenség azt gondolni, hogy Magyarország minden határon túl dacolhat a nemzetközi olajárak változásával. Ráadásul arról nem is beszélek, hogy az igazságos, hogy egy ilyen rendszerben az kapja a legtöbbet, az veszi ki a legtöbbet a közösből, aki egyébként a legtöbbet fogyasztja? A magyar villamos energiából a lakosság által fogyasztott energiának közel felét a legtöbbet fogyasztó 20-25 százalék fogyasztja el. Nyilván ők kapják akkor a legtöbb ártámogatást. Az alapvető társadalmi igazságossági szempontokkal ellenkezik, hogy nem szociális rendszerben támogatjuk azt, aki erre rászorul, hanem ártámogatáson keresztül azoknak adjuk a legtöbbet, akik ezzel mondjuk uszodát fűtenek. Engem szoktak ezzel kritizálni. Vagy nagy lakásokat világítanak. A luxus szót sokan szeretik a magyar parlamentben azok, akik luxusfogyasztást finanszíroznak.
Igazságot és hatékonyságot kell teremteni. Az adórendszerben pedig teljesen nyilvánvalóan elsősorban olyan átalakítást kell indítványozni, amelyben azokat is be tudjuk vonni az adóteher viselése alá, akik eddig valahogyan távol tartották magukat. Magyarországon 3 millió alkalmazott nem dönthet, hogy hogyan játszik az adóalapjával. Akarja, nem akarja, fizet. Sok százezren vannak, akik ugyanakkor lényegében folyamatosan és változatos módon képesek magukat kivonni a közteherviselés egyik vagy másik része alól. Olyan programot fogunk előterjeszteni, amely szűkíti és csökkenti ennek a lehetőségét. Azt mondjuk, hogy közterhet mindenkinek kell viselni. Elsősorban azoknak, akik eddig ilyen vagy olyan trükkel, helyenként a törvényesség határát súroló megoldással képesek voltak magukat ettől mentesíteni. Csak az után van jogunk azt mondani, hogy itt vagy ott emelni kell az általános forgalmi adót, ha ezt megtesszük.
Igen, gazdasági és társadalmi fordulatra van szükség. Ez a fordulat egy új, modern országról, egy nyitott országról szól. Egyenes és világos politikáról szól. Egy olyan országról, amelyben a sokféleségből erő származik. Amelyben szabadon megvallható a hit, a vallásos meggyőződés, az etnikai hovatartozás, ahol a sokfajta kisebbségi lét gyarapítja és gazdagítja az egészet. Olyan országot, amelyben a határon belül és kívül élő magyarság képes összekapaszkodni nagy nemzeti céljai érdekében. Ahol nemzet és köztársaság megfér egymás mellett.
Igen, olyan országot szeretnénk teremteni, amely érti azt, hogy nemcsak elfogadnia kell Európát, hanem változtatnia is kell. Amely kiáll amellett, hogy bontsuk le régi előítéleteinket, hogy jobban értsük a szlovákokat, románokat, szerbeket. Hogy magyarságpolitika és szomszédságpolitika kéz a kézben járhatnak. Hogy mindeközben, aktív európai politikát és aktív Balkán-politikát folytatva kiegyensúlyozott és erős viszonyt tartunk fenn gazdasági, kulturális érdekeinket is képviselve Oroszországgal, a Távol-Kelettel és az atlanti térséggel.
Magyarország kitör végre a bezártságából, önmagával pörlekedő, sehova nem vezető világából. Van bátorsága a rendszerváltozás után 16 évvel berendezni ezt a szerethető világot. Összekapcsolni szabadságot és felelősséget. Elhinni, hogy képesek vagyunk egy nagyszerű országot teremteni. Elhinni, hogy nem az a fő kérdés, min vitatkozom éppen Orbán elnök úrral. Ugyan kérem, ez nincsen benn az ország tíz legfontosabb problémájában. A legfontosabb probléma arról szól: versenyképes, erős országot, összekapaszkodó nemzetet teremtünk-e. Elindulhat-e az úton sok millió magyar. Ez igen, ez program. Liberálisok és szocialisták, szociáldemokraták és szabadelvűek kormányozni fognak, de nem a pártjaikért, hanem ezért a fantasztikus nemzetért, mert ebben mindenkire szükség van. Tudom, hogy a kormány a nemzet kormánya lesz. Ekként fogunk viselkedni.
Köszönöm szépen!
